Szomor Éva:

Gondolatok arról, miért kell, hogy biztos legyen egy gyerek életének a kezdete

Először vegyünk néhány evidenciát, amelyeket már sokszor sokféle formában megírtak, elmondtak és mégis soha sem gondolunk rá, amikor azon gondolkozunk, hogy az európai normáknak megfelelően minden gyereknek egyforma esélyt kell biztosítani az életben felelhető lehetőségekhez. De hiszen nem egyformán indulnak! Nem egyformán fejlődnek!
Be lehet-e avatkozni a fejlődésbe és vajon a fejlődésbe kell-e beavatkozni, vagy „csak” a lehetőséget kell megteremteni ahhoz, hogy a veleszületett képességeknek megfelelően, jól fejlett, mindenre nyitott, sok mindenre képes kisgyerekek várják az intézményesített tanulás, tanítás időszakát.

A gyerekek különbözőképpen és eltérő ütemben fejlődnek. Lehetséges, hogy az egyik fejlődési területen gyorsabban, másokon azonban sokkal lassabban. De valamennyi képességük el kell érje a fejlettség bizonyos szintjét, mielőtt különböző tevékenységekhez, tanulási folyamatokhoz hozzákezdhetnének, hiszen a fejlődés valamennyi területe mintegy fogaskerékként működik. Az idegrendszer egységes egészként éri el a fejlődési szinteket. Például amikor egy csecsemő mozgásképessé válik, legyen az járás vagy mászás, a megtapasztalás egész új területe nyílik meg számára. Így több alkalma nyílik arra, hogy társas kapcsolatokat alakítson ki, vagy tapasztalatot szerezzen, megismerjen különböző fontos és számára eddig ismeretlen tárgyat, amelyek a környezetében találhatóak.
A gyerekek sokféleképpen tanulnak: megfigyelés, beszélgetés, interakció, tevékenység és fizikai mozgás révén, és valamennyi érzékszervük igénybevételével. Szükséges, hogy hozzájussanak olyan tapasztalatokhoz, amelyek lehetővé teszik számukra mindezeknek a módszereknek a használatát, amelyekkel megtudhatnak bizonyos dolgokat önmagukról és környezetükről.
A gyerekek különböző tapasztalatokat hoznak magukkal otthoni környezetükből és helyi közösségükből. Fontos, hogy ezeket a tapasztalatokat megtanulják másoknak is átadni, másokkal megosztani, mert csak így fognak tudni közösségben egymástól tanulni, azt is mondhatjuk, közösségekben élni. Ha figyelünk arra, hogy minél fiatalabb korban jelenjenek meg az identitás tudat apró csírái, vagy tudatosan felkeltjük a gyerekek kíváncsiságát arra, hogy másokat megismerhessenek, lassan közösséget alkotnak, amelyben saját szerepük is világossá válik, illetve mások jelenléte is örömet tud okozni.

Az utóbbi években a koragyermekkor területével foglalkozó tanulmányokban különösen kiemelkedő figyelmet kapott a gyerekek aktív bevonására való törekvés életük minden szakaszában, a tapasztalatszerzés valamennyi formájában, összefüggésében. Nagyon sok európai országban ez a törekvés létrehozott egy új formát a gyermek pedagógiában. Fokozott odafigyelést eredményezett az oktatási és a szociális területeken egyaránt. Mintegy konszenzusként fogalmazták meg: a kiszolgáltatott, védtelen gyerek a mai kor emberévé, életének,sorsának,környezetének aktív szereplőjévé válik, ha korán és némileg új módszerekkel megteremtjük az egészséges fejlődés lehetőségét, és megkíséreljük kiegyenlíteni a társadalmi hátrányok okozta különbségeket. (Benton,1996; David, 1993; Dahlberg et al., 1999; Hendrick, 1997; Palaiologou,2008)

Ma jobban, mint valaha, amellett érvelnek, hogy a gyereket együttműködő partnernek kell tekinteni tudásának és gyakorlatának szélesítésében, amely befolyásolja az életét. A gyerekeket úgy kell elismerni, mint egy olyan sokszínű csoportot, amelynek helye van a társadalomban. Fejlődési menete, üteme változó, környezete és szokásai eltérőek és nem lehetséges, hogy egy személy, vagy akár több, egy meghatározott fejlődési utat jelöljön ki Ennek fényében a gyerekek részvétele és következetes véleménynyilvánítása határozhatja meg a cselekvésekbe, eseményekbe történő bevonásukat. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a legkorábbi életkorra is igaz. A cél, hogy létre jöhessen egy módszer és hozzákapcsolódva egy gyakorlat, amelyik a gyereket a „tudó” pozíciójába helyezi.

Ez volt a Biztos Kezdet Program kiinduló gondolata, Láttuk, tapasztaltuk, felmérések igazolták, hogy a hátrányban született, nevelődött gyerekek szülei maguk is megszenvedték a fejlődési lemaradás következményeit. A saját életük kiegyensúlyozatlansága és jövőkép hiánya erősen érződik a szülői szerep felfogásukban. A kirekesztettség, az iskolázatlanság okozta elszegényedést a nagyon korai életszakaszban kell és lehet megállítani. Ehhez szülőnek és gyereknek egyaránt szüksége van segítségre, tudatos odafigyelésre. Ezért jó felépíteni a korai beavatkozás olyan rendszerét, amely egyénre, helyzetre, környezetre figyel, ugyanakkor alkalmazza a fejlődésről ismerhető valamennyi tudást.